6. rész

Augusztus 17.-e van az El Classico napja. Egész Spanyolország lázban ég és várja az esti összecsapást. Már én is nagyon várom, az utóbbi napokban mindenki a meccsről beszélt és teljesen bepörögtem. Kristin és én is 2 órával hamarabb jöttünk haza, arra hivatkozva, hogy ma este jelenésünk van.

- Mit veszel fel? – jött be a szobámba a barátnőm mosolyogva.

- Még nem tudom – ráztam meg a fejem – vagyis – a szekrényemben kezdtem kutatni és előhúztam egy 3-as számú mezt. – Kicsit régi, de ez jó lesz – magamra rángattam.

- Remek, akkor most már nekem kell keresni valamit – intett a kezével, hogy kövessem .

- Melyiket vegyem fel? – mutatott az ágyára, amin a fél Barcelona és a fél Real Madrid játékosainak a nevével ellátott mezek voltak.

- Ezek honnan vannak? – értetlenül néztem rá, mert akárhányszor voltunk vásárolni sosem tértünk be focis boltba.

- Tudod az előző barátom nagy foci rajongó volt és minden mezből volt neki minimum 2 és elkértem tőle, de nem kérte vissza, így most van mi közül választanom – mosolygott, mint mindig.

- Az remek, de lassan ideje lenne döntened, mert fél óra múlva jön Jaime és indulunk.

- Nehéz dönteni, és amit felszeretnék venni olyan nincs is – sóhajtott fel bánatosan.

- Ki találom Casillasos mez kellene.

- Igen, tisztában vagyok vele, hogy ő nem a Barca játékosa, de akkor is isteni pasi – áradozott, mint egy tini lány.

- Barátnője van – jegyeztem meg. Ezt is csak onnan tudtam, hogy maga Kristin mesélt róla.

- Sajnos, na jó akkor legyen ez – mutatott rá David Villa mezére.

Hála barátnőm döntésképtelenségének épphogy kész lettünk mire megérkezett a barátom.

- Csinosak vagytok – húzott közelebb magához és kaptam egy szenvedélyes csókot.

- Ha befejeztétek, akkor akár mehetünk is – Kristin már az ajtóban állt és türelmetlenül dobolt a lábaival.

- Jó, jó már megyünk is – magamhoz vettem a táskám és már indultunk is.

Ahogy közelítettünk a stadionhoz úgy lassult a közlekedés is, mire a parkolóhoz értünk már alig gurult az autó. Apropó parkoló, alig találtunk helyett, végül megelőzve egy idősebb párt elfoglaltuk az egyetlenegy szabad parkolót.

- Megjöttünk – ujjongott Kristin.

- Meg – ráztam meg nevetve a fejem, de most már én is kezdtem érezni azt az izgatottságot, amit a barátnőm már napok óta érez.

A bejutás nem volt valami könnyű, rengeteg ember volt és a sor csigalassúságban haladt előre.

- Csak egyszer jussunk be – súgtam Jaime fülébe – nem bírom ezt a sok embert – mivel mögöttem állt neki dőltem.

- Rosszul vagy? – simogatta meg az arcom.

- Kicsit.

Amikor beértünk és egy kicsit több levegőhöz jutottunk kezdtem jobban érezni magam.

- Szerintem vegyünk vizet vagy valamit – karolt belém Kristin.

- Rendben – bólogattam.

A büfé résznél is rengetegen álltak, ráadásul előttünk egy olyan nő állt, akiről így első ránézésre nem az jött le, hogy foci rajongó lenne. Inkább nézett ki egy dívának, mint igazi rajongónak. Ahogy figyeltem oldalról az arcát olyan ismerős volt, de úgy voltam vele biztosan a kávézóban fordult meg egy párszor. Annyi emberrel találkoztam már, hogy szinte minden arc ismerős. Miután megkaptuk a vizünket beszélgetve indultunk vissza és nem igazán figyeltem magam elé és belementem valakibe, aminek következtében az üvegemben lévő víz egy része az idegen ruháján kötött ki.

- Elnézést! – alig mertem ránézni a nőre.

- Mit képzel maga, ez egy méreg drága ruha – kiabált velem.

- Nem figyeltem, de ez csak víz – felemeltem az üveget.

- Akkor is, nem értem hogy engedhetnek be ide ilyen embereket – dühöngött, majd elviharzott.

- Tudod ki volt ez a nő?

- Fogalmam sincs.

- Cesc barátnője – röhögött Kristin.

- Komolyan? Akkor ezt jól elcsesztem – vontam meg a vállam – bár nem sajnálom, hogy így járt – vigyorogtam.

- Végre itt vagytok – ölelt meg Jaime.

- Sokan voltak – leültem mellé és vártuk a kezdést.  Lassan felsorakozott a pályára az összes játékos és a bírok is. A csapat himnuszok után elkezdődött a játék. A Real már az első pár percben a gránátvörösök kapuja felé menetelt, de szerencsére nem szereztek gólt. A 15 perctől kezdve indult be a meccs, Messi parádés passzának köszönhetően Iniesta megszerezte az első gólt. A stadion egy emberként kiáltott fel. Csupán a 20. percig kellett várni az újabb gólig, de ez sajnos a Real Madrid részéről jött, így hamar kiegyenlítődött a játszma. Félidő előtt még Messi betalált a kapuba, így az eddig is extázisban lévő közönség még nagyobb őrjöngésbe kezdett.

- Ez eddig nagyon tetszik – ujjongtam én is.

- Ugye mondtam, hogy jó lesz?

A második félidő sokkalta keményebb volt. A srácok a másik testi épségét teljesen figyelmen kívül hagyták, sorra osztották a sárga lapokat. A 82. percben felküldték a pályára a Cesct és az én szívem hatalmasat dobbant. Újra elő jött az az érzés, amit anno éreztem, amikor még együtt voltunk. Büszke is voltam rá, de ugyanakkor féltettem is . Viszont az örömöm nem tartott túl sokáig, mert a Real Madrid egyenlített. Rövid volt a madridi öröm, hiszen Messi megszerezte a következő és egyben az utolsó gólt a meccsen. A fehérek teljesen elvesztették a fejüket és Marcelo egy jól irányzott mozdulattal Cescbe rohant és a labda helyett a lábát találta el. Ijedten ugrottam fel és a szám elé kaptam a kezem. A fiúk, mint a kiskakasok gyűltek köré és elszabadult a pokol. Mindenki lökdösött mindenkit, sőt még Murinho a fehérek edzője is felállt és neki támadt a Barca egyik társ edzőjének.

- Te jó ég – továbbra és talpon voltam, de ekkor már nem csak én, hanem szinte az egész stadion.

Nagy nehezen a bírónak sikerült szét választani őket és még arra az 1 percre visszaküldte a csapatokat a pályára. Igazából ez már egyáltalán nem változtatott a végeredményen, hiszen a Barcelona a Szuper Kupa győztes. Ahogy lefújta a bíró a tömeg őrjöngeni kezdett és egyszerre énekelte mindenki a Barca himnuszát. A srácok egymás nyakába ugráltak és mindenkit körbe puszilgattak. Cesc is odament hozzájuk és velük ünnepelt. Ettől kicsit megnyugodtam, hogy nincs semmi komoly baja.

- Mennünk kellene – nézett az órájára a párom.

- Menjünk – egyeztünk bele, bár igazából egyikőnk se szeretett volna még hazatérni.

Már a kocsinál voltunk, amikor észrevettem, hogy nincs meg a táskám.

- Visszamegyek – és futni kezdtem.

Szerencsém volt, mert a kis táskám ott volt a széken. Nagyon megkönnyebbültem, mert abban volt minden számomra fontos dolog. Nyugodtan sétáltam vissza, amikor is eltévesztettem egy folyosót és egy olyan helyen kötöttem ki, ahol talán nem is tartózkodhattam volna. Óvatosan lépkedtem a folyosón és próbáltam kijutni, deja vu érzésem volt. Ez már egyszer megtörtént, de most nem szeretném, hogy megint ugyanaz legyen a vége. Ismerős hangokat hallottam ezért meggyorsítottam a lépteimet és utol is értem a fiúkat.

- Gerard! – kiabáltam el magam, mire igazából mind a 4 fiú felém fordult.

- Carla, mit keresel itt? – lépett közelebb hozzám. Egyedül csak Cesc maradt itt vele, de ő is inkább a falnak támaszkodott.

- Bent hagytam a táskám és utána kicsit eltévedtem – mosolyogtam rá. – Egyébként gratulálok – adtam neki két puszit és megöleltem, közben pedig Cesct figyeltem épp a telefonjával babrált.

- Ügyes vagy és köszönöm. Nem kellene beszélned vele, itt a remek alkalom – súgta a fülembe.

- Nem is tudom – lehajtott fejjel motyogtam alig hallhatóan.

- Cesc, gyere ide – intett a barátjának, aki ugyan kicsit kelletlenül, de ide jött mellénk.

- Szia – köszönt bátortalanul.

- Szia – próbáltam egy kis mosolyt erőltetni az arcomra.  – Gratulálok neked is!

- Köszönöm – egy apró mosoly megjelent az ő arcán is.

A telefonom rezegni kezdet így egy elnézés után kicsit távolabb mentem. Jaime írt sms-t, hogy ők akkor mennek, hogyha én Gerivel megyek haza. Először nem tudtam, hogy ezt honnan veszi, majd miután megkérdeztem megkaptam a választ, Kristin mondta neki. Fogalmam sincs, hogy a barátnőm honnan jött rá, hogy vele futottam össze.

- Szuper – kicsit dühösen tettem bele a telefonom a táskámba.

- Mi a baj? – kérdezte Geri.

- Itt hagytak, egyedül kell haza mennem, majd fogok egy taxit.

- Hazaviszlek téged is – bólintott.

- Miért kit viszel még?

- Őt – bökött a haverjára. Kicsit bepánikoltam, egy kocsiban Cesccel?

Szótlanul sétáltunk az autóig. Cesc beakart ülni előre, de a haverja oda tette a táskáját és így kénytelen volt hátra ülni mellém.

- Ne legyetek már ennyire szótlanok, régebben be sem állt a szátok – nézett ránk a visszapillantó tükörből.

- Tetszik a pólóm? – nyögtem ki kínomban.

- Ohh nagyon –kacsintott  rám.

- Haver, muszáj állandóan a telefonodat bújni? Te szerettél volna beszélni Carlaval, most itt a lehetőség- erre az említett fél azt se tudta, hogy hova nézzen.

- Izé, hogy vagy? – nézett rám kicsit félve.

- Köszönöm jól – beletúrtam a hajamba – és te?

- Ez még meg van? – a csuklómra tette a kezét és megérintette a karkötőmet.  Egy egyszerű karkötő volt, semmi extra nem volt rajta.

- Igen – mosolyodtam el.

- Emlékszem, ezt a 20. születésnapodra vettem –végig húzta az ujját a láncon és ezáltal az én kezemen is. Nagyon meglepett, hogy erre emlékszik még.

Pár egészen szokásos kérdést feltettünk egymásnak, majd beállt közöttünk az a bizonyos kínos csönd.

- Mit szólnátok egy közös vacsihoz? – érdeklődött a sofőrünk.

- Nekem mindegy- vontam vállat.

- Nekem is – tett ugyan így a volt párom.

- Akkor ezt megbeszéltük, majd az időpontot kitaláljuk.

Hazáig vittek, majd miután mindkettőjüktől elbúcsúztam elindultam, de nem a ház irányába, hanem sétálni egy kicsit.