17. rész

Hosszú ideig nem válaszolt csak meredt maga elé. Semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni az arcáról egyszerűen olyan volt, mint egy idegen. Szörnyen éreztem magam és éreztem, hogy a sírás megint erőt szeretne venni rajtam, de most nem engedhettem, hogy ő győzzön.

- Mikor? – a hangja kimért volt.

- A napokban, amikor azt mondtam, hogy az éjszakát Shakiránál töltöttem. – joga van tudni róla, nem szeretnék még többet hazudni. .

- Értem – egy pillanatra se tekintett rám – most mit vársz? Mondjam azt, hogy semmi baj és meg van bocsájtva, sajnálom, de ez nem megy.  Ezek után nem megy. Nem tudom, hogy mi volt igaz és mi volt hazugság az elmúlt hónapokban. Tudod én tényleg úgy gondoltam, hogy segíthetek neked őt elfelejteni és boldoggá tehetlek, de úgy tűnik, én ehhez kevés vagyok. Csalódtam benned és nem tudom, hogy mit is érzek. Kérlek, most menj el.

- Annyira sajnálom, nem akartalak megbántani, hidd el nem gondolkoztam akkor csak az érzéseim vezéreltek és kikapcsolt az agyam.

- A sajnálom most ide kevés. Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgom menj el! – a tenyerei közzé temette az arcát.

Összeszedtem a cuccaimat és elhagytam a lakást. Annyira sajnálom nem így akartam és a szívem majd meg szakad, hogy, így kell látnom, de tényleg abban a pillanatban nem ő járt a fejemben csak az, hogy visszakaptam a múltamat, amit annyira szerettem. Hazamentem, de nem mentem be a lakásba csak az autótól szabadultam meg. Sétálni indultam, így legalább nem kell senki szemébe se néznem. Talán a sors fura fintora, hogy mindig abban a kis parkban kötök ki, de már megint ott voltam. Sétálgattam a kijelölt úton és megpróbáltam minden gondolatot kiűzni a fejemből. Az eső lassan esni kezdett, de nem érdekelt, hogy nincs nálam esernyő csak lerogytam az egyik padra és hagytam, hogy az esőcseppek végig gördüljenek a bőrömön. Eszembe jutott egy idézet: Azért szeretek esőben sétálni, mert olyankor senki se látja, ha sírok. Ez most teljesen igaz volt rám, a könnyeim társultak a vízcseppekhez és együttesen folytak végig az arcomon. Amikor még kicsi voltam azt hittem, hogy ilyenek csak a filmekben történnek és azt hittem, hogy az én életem egy nyugalmas boldog és bármilyen szerelmi csalódástól mentes lesz, de nem jött be. Bárcsak újra az a kislány lehetnék, akinek az a legnagyobb problémája, hogy melyik babájával játsszon. De az időt nem lehet visszapörgetni, pedig nem egyszer megtettem volna. Lassan kezdem belátni, hogy bűn volt az az éjszaka. Cesc semmit sem változott csak szeretett volna egy éjszakára megkapni, hogy megmutassa még mindig hatással van rám.  Én naiv pedig szépen bedőltem neki és ezért hagytam, hogy az az ember, aki úgy szeret, ahogy vagyok csalódjon bennem. A hideg esőnek köszönhetően éreztem, hogy fázok, de akkor sem moccantam meg, nem volt erőm.

- Carla – hallottam meg egy hangot a távolból. Nem figyeltem fel rá, továbbra is a földet néztem. -  Mit keresel te itt ilyenkor? – amikor már közelebb ért csak akkor néztem rá.

- Én csak… - elcsuklott a hangom.

- Na gyere ezt megbeszéljük a kocsiban – megragadta a karom és magához ölelt, hogy védjen, bár nekem már mindegy volt.

- Köszönöm – feltekerte a fűtést az autóban.

- Semmiség, de mi történt?

- Romokban az életem és úgy érzem mindent elvesztettem – a fejemet az üvegnek támasztottam.

- Mi itt vagyunk neked!

- Köszönöm Gerard!  - jól eset, hogy ő legalább törődik velem.

- Nem kell, megköszönöd, inkább hozzánk viszlek, azt hiszem szükséged van most ránk.

Az út maradék részében nem beszélgettünk túl sokat, látta rajtam, hogy nem igazán szeretnék semmit sem mondani. Shaki nem számított vendég érkezésére ezért, amint meghallotta, hogy nyílik az ajtó a párjához sietett vidáman.

- Szia szívem és Carla! – a párját megcsókolta, majd engem is megölelt és puszival köszöntött.

- Nem szeretnék zavarni – szólaltam meg halkan.

- Ugyan, nem zavarsz, de gyere öltözz át csurom víz vagy. – a szobájuk felé vettük az irányt, majd amíg ő a szekrényben kutakodott én az ajtófélnek dőltem. – Tessék, öltözz át és utána gyere vacsorázni. Aztán megbeszélünk mindent – kedvesen mosolygott rám, majd megszorította a kezem.

- Köszönök mindent! – mosolyodtam el.

Átöltöztem és megtöröltem a hajamat, amiből csöpögött a víz, csak most vettem észre, hogy mennyire eláztam odakint nem érdekelt és nem is érzékeltem. Miután mindennel végeztem kisétáltam hozzájuk, ők már az asztalnál ültek és rám vártak, odasétáltam a nekem kijelölt helyre és leültem. Csendben fogyasztottuk el a vacsorát, ami nagyon finom volt. A vacsora után Gerard felajánlotta, hogy leszedi az asztalt, így mi a nappaliba vonultunk beszélni.

- Mesélj! Látom, hogy nincs minden rendben.

- Teljesen kicsúszott a lábam alól a talaj. Mindent elveszítettem, ami fontos volt a számomra.   

- Ilyet ne mondj, itt vagyunk mi a barátaid, és ott van Jaime is – a neve hallatára csak még jobban elszomorodtam.

- Ő már nincs. – ráztam meg a fejem.

- Hogy-hogy? Mi történt?

- Hülyeséget csináltam és elmondtam neki, mert nem bírtam magamban tartani – magamhoz vettem az egyik díszpárnát és szorosan öleltem, mintha az segítene.

- Ceschez van köze, ha jól sejtem.

- Igen – sóhajtottam fel, közben Gerard is csatlakozott hozzánk – bár szerintem neked mesélte, hogy mi volt – a srácra néztem.

- Nekem csak annyit mondott, hogy találkoztatok és jól éreztétek magatokat, vagy nem így volt?

- Ohh szóval neki csak ennyit jelentet – újra sírni kezdtem – lefeküdtünk egymással – szinte már suttogtam, de mindketten jól hallották.

- Jaj édesem – Shaki közelebb húzott magához és megölelt. – annyira sajnálom – próbált nyugtatgatni.

- Én voltam a hülye, hogy bedőltem neki. Pedig ismernem kellene már.

- Akkor azért voltál ma délelőtt olyan feldúlt? – utalt Geri a délelőtti incidensre.

- Igen, akkor még azt hittem, hogy neki is többet jelentett ez az egész, majd közölte, hogy jó volt, de ő Danit szereti.

- Idióta – csattant fel Shakira.

- Ez nem újdonság – csatlakozott hozzá a párja.

- Figyelj ma este itt maradsz nem engedünk így el – parancsolt rám a szőke lány.

- De tényleg nem szeretnék zavarni.

- Nem zavarsz – szorította meg a kezem és ismételten megölelt. Sosem gondoltam volna, hogy találkozom vele azt meg a legvadabb álmaimban sem, hogy egy nap, majd a barátomnak mondhatom, mert igaz, hogy friss az ismertségünk, de már a barátomnak tekinthetem.

- Köszönöm mindkettőtöknek – megöleltem őket.

Berendezkedtem a vendégszobában és a telefonomat kezdtem el figyelni, senki se írt senkise keresett. Felnéztem a közösségi oldalakra is, de ott se hagyott senki se semmilyen nyomott sem. Csalódottan dobtam le magam mellé a kis készüléket.

- Bejöhetek? – egy mosolygós arc bukkant fel az ajtó mögül.

- Persze.

- Csak meg szerettem volna nézni, hogy jobban vagy-e már.

- Igen, köszönöm. Tudod most már elhiszem, amit az újságok írtak rólad, hogy törődsz az emberekkel.

- Néha igazat is írnak – elmosolyodott. – Jó éjszakát és fel a fejjel ne feled mi itt vagyunk neked és Kristin is!

Kisétált a szobából én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal.

16. rész

Igazából fogalmam se volt, hogy miért is csinálom mindezt csak vittek előre a lábaim. Bíztam benne, hogy még talán ott találom, de hogy mit mondok, neki azt még nem tudom. Sőt semmilyen gondolatok sincsenek most a fejemben. A stadion parkolójában megálltam, úgy sem engedtek volna be, kiszálltam és a kocsinak támaszkodtam és csak néztem a bejáratot, hátha megláttam őt. Szánalmasnak éreztem magam és, aki most látna, csak megerősíteni ebben. Futok egy olyan ember után, aki már egyszer ott hagyott és, aki miatt annyi kínt éltem át De választ kellett kapnom arra a kiírásra, noha lehet, hogy csak megtetszett neki és azért tette ki, de, lehet, hogy ezzel akart ő is üzenni. Már vagy félórája álltam ott és kezdtem egyre rosszabbul érezni magam, sehol sincs senki. Visszaszálltam, de nem tudtam elindítani az autót egyszerűen nem ment. Kitartóan néztem a bejáratot, ami felől lassan elkezdtek szállingózni az emberek. Először Xavi és Iniesta hagyta el az épületet, majd megláttam Gerit és azonnal kiugrottam, és mint egy idióta elkezdtem felé rohanni.

- Geri, beszélhetnénk? – ragadtam meg a karját, amire a katalán ijedten nézett rám.

- Carla, minden rendben van? – aggódva húzott arrébb a többi sráctól.

- Cesc még itt van?

- Igen. épp ott jön – mutatott a bejárat felé, ahol a 4-es számot viselő játékos az egyik csapattársával társalogva hagyta el az épületet, amint meglátott minket azonnal  oda sietett.

- Te mit keresel itt, jól vagy? – ő is aggódva tekintett rám.

- Igen jól csak beszélni szeretnék veled!

- Rendben, akkor menjünk el valahová – vonta meg a vállát, Gerard kérdőn nézett ránk, majd egy mindent tudó mosoly után távozott.

Egy kis kávézóba mentünk, ahol alig volt pár ember, az egyik sarokba beültünk így nem ránk terelődött a figyelem.

- Ijedtnek tűntél mi a baj? – megsimogatta a karom.

- Fogalmam sincs, hogy mi történik velem, az az éjszaka teljesen felkavart, nem tudok normálisan gondolkodni és most minden olyan zavaros – a könnyeimmel küszködtem.

- Nyugi – megszorította kezem – nem szeretném, hogy így érez, sajnálom nem ez volt a célom sőt igazából semmilyen célom se volt egyszerűen csak megtörtént. Nem mondom azt, hogy megbántam, mert nem, de én Danit szeretem. Ő volt ott mellettem, amikor elváltak az útjaink nem tudnám csak úgy ott hagyni.

- Úristen hogy lehettem ennyire hülye? – kihúztam a kezem a kezei közül -  bedőltem neked és komolyan elhittem, hogy akár köztünk több is lehet. Én idióta képes lettem volna a mostani kapcsolatomat feladni miattad. Undorodom tőled és tudod mit? Teljesen megérdemlitek egymást Daniellaval. Nem szeretnék veled többet találkozni, ha lehet,kerülj nem vagyok rád kíváncsi – mérhetetlen dühöt éreztem és csalódottságot. Felálltam és egyszerűen ott hagytam éreztem, hogy a könnyeim már a felszínre szeretnének törni, de nem hagytam, nem akarom, hogy így lásson, nem adhatom meg neki ezt az örömet. Bepattantam a kocsimba és elindultam minél messzebb szerettem volna lenni tőle. Folyamatosan magamat ostoroztam, hogy hogy lehettem ennyire hiszékeny, hogy bedőltem neki és hogy tényleg képes lettem volna arra, hogy ott hagyjam Jaimet egy éjszaka után.

Nem haza mentem, hanem Jaime lakására, ő még nem volt otthon, de mivel volt kulcsom ezért hamar bent találtam magam. Leültem a nappaliba és a tenyereim közé temettem az arcom és zokogtam. Most jött ki rajtam minden felgyülemlett fájdalom és harag. Összerezzentem, amikor meghallottam a kulcs zörgését, és könnyes szemmel figyeltem a bejáratott.

- Kicsim, te hogy hogy itt vagy? – meglepődött, de miután meglátta, hogy hogyan nézek ki azonnal oda sietett – mi történt, bántott valaki?

- Nem, de én akkora egy hülye vagyok, sajnálom –a nyakába borultam és zokogtam.

- De mégis mi történt? – hátamat simogatta.

- El fogom mondani, de kérek egy kis időt és csak annyit kérek, hogy ölelj szorosan magadhoz – kérnem se kellet, hiszen eddig is szorosan tartott a karjai között. Szükségem volt a közelségére, nyugtató hatással volt rám. Neki tényleg számítok és ő nem játszik az érzéseimmel. Én viszont még mindig olyan zavarodott vagyok, eddig azt mondtam, hogy Jaime iránt semmit sem érzek, de most, hogy itt vagyok és hogy most már tudom az igazat megint összezavarodtam, nem közömbös számomra érzek iránta valamit, de nem tudom,hogy ez szerelem-e.

- Sajnálom – szólaltam meg végül.

- De mégis mit? Aggódom miattad – simogatta meg az arcom.

- Tudom, ha ezt elmondom meg fogsz utálni és minden okod is meg lesz rá.

- Mond már el, kérlek.

- Lefeküdtem Cesccel.