17. rész

Hosszú ideig nem válaszolt csak meredt maga elé. Semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni az arcáról egyszerűen olyan volt, mint egy idegen. Szörnyen éreztem magam és éreztem, hogy a sírás megint erőt szeretne venni rajtam, de most nem engedhettem, hogy ő győzzön.

- Mikor? – a hangja kimért volt.

- A napokban, amikor azt mondtam, hogy az éjszakát Shakiránál töltöttem. – joga van tudni róla, nem szeretnék még többet hazudni. .

- Értem – egy pillanatra se tekintett rám – most mit vársz? Mondjam azt, hogy semmi baj és meg van bocsájtva, sajnálom, de ez nem megy.  Ezek után nem megy. Nem tudom, hogy mi volt igaz és mi volt hazugság az elmúlt hónapokban. Tudod én tényleg úgy gondoltam, hogy segíthetek neked őt elfelejteni és boldoggá tehetlek, de úgy tűnik, én ehhez kevés vagyok. Csalódtam benned és nem tudom, hogy mit is érzek. Kérlek, most menj el.

- Annyira sajnálom, nem akartalak megbántani, hidd el nem gondolkoztam akkor csak az érzéseim vezéreltek és kikapcsolt az agyam.

- A sajnálom most ide kevés. Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgom menj el! – a tenyerei közzé temette az arcát.

Összeszedtem a cuccaimat és elhagytam a lakást. Annyira sajnálom nem így akartam és a szívem majd meg szakad, hogy, így kell látnom, de tényleg abban a pillanatban nem ő járt a fejemben csak az, hogy visszakaptam a múltamat, amit annyira szerettem. Hazamentem, de nem mentem be a lakásba csak az autótól szabadultam meg. Sétálni indultam, így legalább nem kell senki szemébe se néznem. Talán a sors fura fintora, hogy mindig abban a kis parkban kötök ki, de már megint ott voltam. Sétálgattam a kijelölt úton és megpróbáltam minden gondolatot kiűzni a fejemből. Az eső lassan esni kezdett, de nem érdekelt, hogy nincs nálam esernyő csak lerogytam az egyik padra és hagytam, hogy az esőcseppek végig gördüljenek a bőrömön. Eszembe jutott egy idézet: Azért szeretek esőben sétálni, mert olyankor senki se látja, ha sírok. Ez most teljesen igaz volt rám, a könnyeim társultak a vízcseppekhez és együttesen folytak végig az arcomon. Amikor még kicsi voltam azt hittem, hogy ilyenek csak a filmekben történnek és azt hittem, hogy az én életem egy nyugalmas boldog és bármilyen szerelmi csalódástól mentes lesz, de nem jött be. Bárcsak újra az a kislány lehetnék, akinek az a legnagyobb problémája, hogy melyik babájával játsszon. De az időt nem lehet visszapörgetni, pedig nem egyszer megtettem volna. Lassan kezdem belátni, hogy bűn volt az az éjszaka. Cesc semmit sem változott csak szeretett volna egy éjszakára megkapni, hogy megmutassa még mindig hatással van rám.  Én naiv pedig szépen bedőltem neki és ezért hagytam, hogy az az ember, aki úgy szeret, ahogy vagyok csalódjon bennem. A hideg esőnek köszönhetően éreztem, hogy fázok, de akkor sem moccantam meg, nem volt erőm.

- Carla – hallottam meg egy hangot a távolból. Nem figyeltem fel rá, továbbra is a földet néztem. -  Mit keresel te itt ilyenkor? – amikor már közelebb ért csak akkor néztem rá.

- Én csak… - elcsuklott a hangom.

- Na gyere ezt megbeszéljük a kocsiban – megragadta a karom és magához ölelt, hogy védjen, bár nekem már mindegy volt.

- Köszönöm – feltekerte a fűtést az autóban.

- Semmiség, de mi történt?

- Romokban az életem és úgy érzem mindent elvesztettem – a fejemet az üvegnek támasztottam.

- Mi itt vagyunk neked!

- Köszönöm Gerard!  - jól eset, hogy ő legalább törődik velem.

- Nem kell, megköszönöd, inkább hozzánk viszlek, azt hiszem szükséged van most ránk.

Az út maradék részében nem beszélgettünk túl sokat, látta rajtam, hogy nem igazán szeretnék semmit sem mondani. Shaki nem számított vendég érkezésére ezért, amint meghallotta, hogy nyílik az ajtó a párjához sietett vidáman.

- Szia szívem és Carla! – a párját megcsókolta, majd engem is megölelt és puszival köszöntött.

- Nem szeretnék zavarni – szólaltam meg halkan.

- Ugyan, nem zavarsz, de gyere öltözz át csurom víz vagy. – a szobájuk felé vettük az irányt, majd amíg ő a szekrényben kutakodott én az ajtófélnek dőltem. – Tessék, öltözz át és utána gyere vacsorázni. Aztán megbeszélünk mindent – kedvesen mosolygott rám, majd megszorította a kezem.

- Köszönök mindent! – mosolyodtam el.

Átöltöztem és megtöröltem a hajamat, amiből csöpögött a víz, csak most vettem észre, hogy mennyire eláztam odakint nem érdekelt és nem is érzékeltem. Miután mindennel végeztem kisétáltam hozzájuk, ők már az asztalnál ültek és rám vártak, odasétáltam a nekem kijelölt helyre és leültem. Csendben fogyasztottuk el a vacsorát, ami nagyon finom volt. A vacsora után Gerard felajánlotta, hogy leszedi az asztalt, így mi a nappaliba vonultunk beszélni.

- Mesélj! Látom, hogy nincs minden rendben.

- Teljesen kicsúszott a lábam alól a talaj. Mindent elveszítettem, ami fontos volt a számomra.   

- Ilyet ne mondj, itt vagyunk mi a barátaid, és ott van Jaime is – a neve hallatára csak még jobban elszomorodtam.

- Ő már nincs. – ráztam meg a fejem.

- Hogy-hogy? Mi történt?

- Hülyeséget csináltam és elmondtam neki, mert nem bírtam magamban tartani – magamhoz vettem az egyik díszpárnát és szorosan öleltem, mintha az segítene.

- Ceschez van köze, ha jól sejtem.

- Igen – sóhajtottam fel, közben Gerard is csatlakozott hozzánk – bár szerintem neked mesélte, hogy mi volt – a srácra néztem.

- Nekem csak annyit mondott, hogy találkoztatok és jól éreztétek magatokat, vagy nem így volt?

- Ohh szóval neki csak ennyit jelentet – újra sírni kezdtem – lefeküdtünk egymással – szinte már suttogtam, de mindketten jól hallották.

- Jaj édesem – Shaki közelebb húzott magához és megölelt. – annyira sajnálom – próbált nyugtatgatni.

- Én voltam a hülye, hogy bedőltem neki. Pedig ismernem kellene már.

- Akkor azért voltál ma délelőtt olyan feldúlt? – utalt Geri a délelőtti incidensre.

- Igen, akkor még azt hittem, hogy neki is többet jelentett ez az egész, majd közölte, hogy jó volt, de ő Danit szereti.

- Idióta – csattant fel Shakira.

- Ez nem újdonság – csatlakozott hozzá a párja.

- Figyelj ma este itt maradsz nem engedünk így el – parancsolt rám a szőke lány.

- De tényleg nem szeretnék zavarni.

- Nem zavarsz – szorította meg a kezem és ismételten megölelt. Sosem gondoltam volna, hogy találkozom vele azt meg a legvadabb álmaimban sem, hogy egy nap, majd a barátomnak mondhatom, mert igaz, hogy friss az ismertségünk, de már a barátomnak tekinthetem.

- Köszönöm mindkettőtöknek – megöleltem őket.

Berendezkedtem a vendégszobában és a telefonomat kezdtem el figyelni, senki se írt senkise keresett. Felnéztem a közösségi oldalakra is, de ott se hagyott senki se semmilyen nyomott sem. Csalódottan dobtam le magam mellé a kis készüléket.

- Bejöhetek? – egy mosolygós arc bukkant fel az ajtó mögül.

- Persze.

- Csak meg szerettem volna nézni, hogy jobban vagy-e már.

- Igen, köszönöm. Tudod most már elhiszem, amit az újságok írtak rólad, hogy törődsz az emberekkel.

- Néha igazat is írnak – elmosolyodott. – Jó éjszakát és fel a fejjel ne feled mi itt vagyunk neked és Kristin is!

Kisétált a szobából én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal.