22. rész

Másnap kiszabadulhattam a Fabregas család börtönéből és Cesc megígérte, hogy megtesz mindent annak érdekében, hogy újra visszanyerje a bizalmamat. Jelen állapotban nem látok rá túl sok esélyt, de ki tudja, hogy mit hoz majd a jövő? A lányoknak semmit sem mondtam el, nem mintha titkolnom kellene bármit is, de nem kell mindenről tudniuk.

Újra a munkámmal kezdtem el foglalkozni és már jó előre megterveztem minden fellépést, megjelenést, látogatást. Talán nem kellene ennyire csak a munkának élnem, de mi mással vonhatnám el a figyelmemet, arról, hogy milyen szerencsétlen vagyok?  A merengésből a telefonom csörgése hozott vissza. Elmosolyodtam, amikor a képernyőre tekintettem.

- Szia! – szóltam bele valamennyivel vidámabban.

- Szia – Shaki most, is mint mindig nagyon vidám volt. – Ráérsz ma?

- Igen, már mindent megcsináltam, amit akartam.

- Remek, akkor ebédelj velem és a csajokkal.

- A csajokkal? – nem igazán tudtam, hogy kiket is takar ez a kifejezés.

- Antonella, Anna és én – magyarázza – nyugi a kis barátnőnk nem jön sikerült leráznom.

- Akkor még meggondolom.

- Rendben, akkor várom a válaszod. Szia –bontotta a vonalat.

Lehet nem lenne rossz kimozdulni itthonról és valami csajos dolgot is csinálni és nem az elrontott életemet siratni. Gyorsan írtam egy sms-t Shakinak, majd elkezdtem készülődni. Nagyon jó hangulatban telt az ebéd, jó volt a lányokkal találkozni és nagyon hamar meg találtuk a közös hangot. Azonban volt egy pillanat, amikor összeszorult a szívem egy nagyon érzékeny téma került szóba és ez nem volt más, mint a gyerekek.

Ebéd után Shakira hazavitt és neki is feltűnt, hogy nem vagyok már olyan boldog, mint pár órája.

- Mi a baj Carla? – a nappaliban ültünk és egy-egy pohár narancslevet szürcsölgettünk.

- Semmi – próbáltam elterelni a gondolataimat és egy kicsi mosolyogni.

- Ezt nem veszem be. Ugye nem megint a srácokon gondolkodsz?

- Nem, most teljesen máson – sóhajtottam fel.

- Nekem mindent elmondhatsz, bármikor szívesen meghallgatlak.

- Tudom és ezt köszönöm is. Van egy dolog, amiről csak Cesc és a család tud.

- Milyen dolog?

- Ha jobban odafigyelek, akkor ma már lenne egy 3 éves gyermekem – suttogtam.

- Tessék?

- Három éve még minden olyan csodás volt. Észre sem vettem, hogy babát várok, csak barátnőmet kísértem el egy rutin vizsgálatra, és ha már ott voltam én is megvizsgáltattam magam. Kiderült, hogy babát várok. Nem akartam elhinni, egyrészt féltem, hogy mit fog szólni Cesc hiszen még nem volt felkészülve arra, hogy apa legyen és én sem, hogy anya. Húztam az időt és nem árultam el neki semmit sem, már a 3. hónapban voltam és lassan kezdett látszódni, nem titkolhattam tovább, de pont akkor voltak bajok a csapattal, nem akartam ezzel is felzaklatni. Egyik este nagyon csúnyán összevesztünk és elmentem otthonról céltalanul bolyongtam az utcákon nem akartam visszamenni hozzá. A következő emlékem már az volt, hogy a kórházban fekszem, elvetéltem – egy pillanatra elcsuklott a hangom – teljesen egyedül voltam. Cesc be sem jött hozzám, egyáltalán nem érdekelte, hogy hogy vagyok. Amikor kiengedtek és hazamehettem nem is szólt hozzám, szinte levegőnek nézett. Akkoriban azt hittem, hogy nem fogom túl élni ezt az egészet, elvesztettem a babámat, és az az ember, akire a legnagyobb szükségem volna, még ember számba se vett. Hetekig tűrtem, de végül elegem lett és neki estem, hogy miért ilyen velem. Elmondta, hogy mindenért engem hibáztat, ha jobban vigyázok magamra és elárulom neki, hogy gyerekünk lesz ez nem történt volna meg. Felelőtlennek és idiótának nevezett. Igazat adtam neki, de a legrosszabbat el sem mertem neki mondani egy ideig. Az orvos azt mondta, hogy annak az esélye, hogy teherbe essek nagyon kevés lehet sohasem lesz gyerekem. Amikor ezt megtudta, annyi mindent a fejemhez vágott és a mai napig bennem él egyetlen egy mondata.

- Ez remek! Remélem boldog vagy, most már nem kell majd az alakod miatt aggódnod, nem kell gyerekekkel foglalkoznod és még én akartam tőled családot? Cseszd meg Carla.

- Úristen – Shaki azonnal megölelt – Cesc mekkora egy idióta volt már akkor is.

- Tudom, de én még így is szerettem – szipogtam. Gondolkodtam és most már nem csodálom, hogy Daniellaval van, mindig is gyerekeket szeretett volna, tőle megkaphatja én nem biztos, hogy meg tudnám neki adni valamikor is.

- Ne butáskodj, neked is lehet még babád, nem zárta ki teljesen az orvos.

- Nem tudom – ráztam meg a fejem és megpróbáltam a könnyeimet visszatartani.