3. rész

Csendesen sétáltunk egymás mellett, jót tett ez a kis friss levegő segített megemészteni a dolgokat, viszont, ahogy a mellettem sétáló fiúra tekintettem rájöttem, hogy milyen önző is vagyok. Elhívtam sétálni erre meg sem szólalok csak nézek magam elé.

- Ne haragudj! – törtem meg a csendet.

- Miért kellene haragudnom? – rám emelte a tekintetét és közben édesen mosolygott.

- Megkértelek, hogy gyere velem erre meg sem szólalok. Nem akarok bunkó lenne, főleg veled nem!

- Ugyan semmi baj! Láttam rajtad, hogy valami nincs rendben és szükséged van egy kis nyugalomra – óvatosan megfogta a kezemet.

- Hogy lehetsz 19 éves létedre ennyire érett? – nevettem fel.

- Nem tudom – vonta meg a vállát.

- Bár igazából azt sem értem, hogy hogyan kerültél ilyen fiatalon egy ilyen neves céghez.

- Szerencsém volt. Mindig is imádtam nyelveket tanulni és mindig valami nehezet választottam és az egyik nyáron belebotlottam a főnökbe miközben egy japán csoportot navigáltam. Megemlítette, hogy lenne egy ilyen lehetőség és hülye lettem volna nemet mondani – mosolygott – persze most már, hogy tovább lépjek szükségem van arra, hogy egyetemre járjak, de szerencsére Martin támogatja az ötletet, így nem lesz nehéz beosztani az időmet.

- És a szüleid mit szólnak mindehhez?

- Anya támogatja, apa nem – kicsit szomorúvá vált a hangja – de már hozzászoktam.

- Bocsánat, nem akartalak ezzel felzaklatni – azonnal mentegetőzni kezdtem.

- Nem tudhattad, amúgy is már megszoktam – egy pillanatra megálltunk és megsimogatta az arcomat. – Nagyon szép vagy.

- Köszönöm – egy kicsit elpirultam és ez az aprócska bók  a lelkemet simogatta, már nagyon rég nem mondtak nekem ilyet.

Kicsit vidámabb témákkal folytattuk a társalgást és nem is egyszer sikerült neki mosolyt csalnia az arcomra. Az egyik szórakozóhely előtt sétáltunk el épp, amikor megpillantottam őt. A tekintettünk találkozott és ő is megfagyott egy pillanatra. Tett pár lépést az irányomba, mire rajtam úrrá lett a pánik és meggondolatlanul cselekedtem. Jaime felé fordultam és megcsókoltam, valószínűleg meglepődött a tettemen, hiszen csak másodpercekkel később reagált. Szorosan magához ölelt és átvette az irányítást. Nagyon jól esett a közelsége, a csókja, hosszú ideje nem éreztem már magam igazi nőnek. Apró puszikkal váltunk el.

- Megelőztél – megsimogatta az arcom.

- Sajnálom – mosolyogtam rá félszegen.

- Én nem – megfogta a kezem és a közeli padhoz vezetett. – Bár van egy olyan érzésem, hogy ennek köze van  ahhoz a sráchoz, akit láttál.

- Sajnálom – a mai estén már számtalan alkalomkor mondtam ezt az egyetlen egy szót.

- Elmondod, hogy miért? – végig simított az arcomon.

- Muszáj elrontani ezt a szép estét? – könyörögve néztem rá.

- Semmit sem muszáj, csak tudni szeretném.

- Nem valami vidám történet – sóhajtottam.

- Itt leszek veled és meghallgatlak – a kezemet simogatta.

- Nem lehetne, hogy valahol máshol mondjam el? – még jó pár ember sétált az utcán és nem szerettem volna, hogyha valaki is meghall ebből a beszélgetésből bármit is.

- Hozzám vagy hozzád menjünk?

- Lehetne, hogy hozzád? Ismered Kristint.

- Persze.

Kézen fogva sétáltunk tovább, de egy szót sem szóltunk egymáshoz. Jaime leintett egy taxit és miután elárulta neki a pontos címet már indultunk is. A lakására is csendesen sétáltunk fel.

- Kérsz esetleg valamit inni vagy enni, nyugi nincs itthon semmi egzotikus kaja sem – nézett rám mosolyogva.

- Köszönöm nem kérek semmit sem – ráztam meg a fejem.

A nappaliba vezetett, ahol én a kanapén foglaltam helyet ő pedig a kis asztal szélén foglalt helyett.

- Gondolom, hogy felismerted azt a srácot – kezdtem bele

- Persze, ki nem ismerné őt! – bólogatott – és ha jól sejtem te is ismered, talán még közelebbről is, mint én.

- Igen – sóhajtottam fel – Két évvel ezelőtt érkeztem Barcelonába, addig csak átutazóban voltam itt párszor. Én is, mint Kristin Angliában nevelkedtem és ott is éltem mind addig, amíg volt értelme ott maradni. 17 éves voltam, amikor közelebbről megismerkedtem a focival. Egyik barátnőm édesapja az Arsenal csapatánál dolgozott, így könnyen tudod nekünk jegyet szerezni a meccsekre, illetve egy-két edzésre is bemehettünk. Az egyik délután suli után úgy döntöttünk, hogy megnézzük a fiúkat, hiszen három 17 éves lánynak mi sem volt jobb szórakozás, mint jó pasikat figyelni, akik ráadásul híresek is. Az edzés után még kicsit körülnéztünk a Stadionban és valahogy fogalmam sincs hogy hogy, de elvesztettem a lányokat, és egyedül bolyongtam. Fogalmam se volt, hogy merre menjek végül teljesen akaratlanul benyitottam egy öltözőbe, ahonnan egy srác épp kilépni készült.

- Elnézést! – nyögtem ki nagy nehezen.

- Semmi baj, keresel valakit? – kérdezte kedvesen.

- A kijáratot!  - félve néztem rá.

- Az nem erre van – nevetett fel – de szívesen megmutatom. Elárulod a neved?

- Carla Scott – nyújtottam felé a kezem.

- Francesc Fàbregas Soler.

- Spanyol vagy? Oké, ez hülye kérdés volt – nevettem el magam.

- Igen az vagyok.

Nos így ismerkedtünk meg, pár hónap múlva már egy párt alkottunk. 2008-ban megkérte a kezem, de innentől fogva teljesen megváltozott az életünk. Rengeteget veszekedtünk és Cesc nem is egyszer megcsalt. 2009 elején végleg szakítottunk, ő valahogy hamar túltette magát a dolgon, hiszen, amikor a cuccaimért mentem vissza, akkor már egy idegen lány hagyta el a lakását. Röviden ennyi lenne a mi közös múltunk.

- Értem – maga elé nézett – akkor ma azért csókoltál meg, mert ott volt ő is visszaszerettél volna vágni? – tette fel a kérdést teljesen jogosan.

- Részben – vallottam be – nem tudtam, hogy mit kellene tennem ezt láttam a legjobb megoldásnak, de közben rájöttem, hogy már szükségem volt erre, hogy végre újra úgy érezzem érek valamit – nem mertem a szemébe nézni, féltem a reakciójától. Ő végig olyan jó volt hozzám, kedves, udvarias és nem szeretnék  a boszorkány lenni, aki összetöri a szívét.

- Köszönöm, hogy elmondtad, bevallom, hogy kicsit rosszul esik, hogy csak ezért csókoltál meg, de a mondandód másik fele már nagyon tetszett – letérdelt elém és először csak megpuszilta az ajkaimat, majd megcsókolt., de sokkalta érzékibben, mint ahogy az nem is olyan rég történt.

- Fontos vagy nekem – megsimogatta az arcom. – Tudom, hogy viszonylag nagy közöttünk a kor különbség, de szeretném megpróbálni veled.

- Ez nagyon aranyos tőled – közben felült mellém – Ha ezt 3-4 hónappal ezelőtt mondod biztosan elutasítottalak volna, de most azt mondom legyen. Nem szomorkodhatok örökre – megsimogattam az arcát.

- Köszönöm – megpuszilt.

- Elég késő van már – az órára néztem. – Talán jobb lenne, hogyha mennék.

- Biztosan elakarsz indulni ilyen későn? Örülnénk neki, hogyha maradnál, ígérem nem csinálok semmit sem, jó fiú leszek –a tekintete olyan kisfiús volt, de hiszen még szinte az is.

- Rendben – egyeztem bele, mit veszíthetek?

Tényleg betartotta az ígéretet semmi olyat sem csinált, amit nem szeretem volna. Furcsa, de egyben nagyon jó érzés kerített a hatalmába, amikor átölelt.