16. rész

Igazából fogalmam se volt, hogy miért is csinálom mindezt csak vittek előre a lábaim. Bíztam benne, hogy még talán ott találom, de hogy mit mondok, neki azt még nem tudom. Sőt semmilyen gondolatok sincsenek most a fejemben. A stadion parkolójában megálltam, úgy sem engedtek volna be, kiszálltam és a kocsinak támaszkodtam és csak néztem a bejáratot, hátha megláttam őt. Szánalmasnak éreztem magam és, aki most látna, csak megerősíteni ebben. Futok egy olyan ember után, aki már egyszer ott hagyott és, aki miatt annyi kínt éltem át De választ kellett kapnom arra a kiírásra, noha lehet, hogy csak megtetszett neki és azért tette ki, de, lehet, hogy ezzel akart ő is üzenni. Már vagy félórája álltam ott és kezdtem egyre rosszabbul érezni magam, sehol sincs senki. Visszaszálltam, de nem tudtam elindítani az autót egyszerűen nem ment. Kitartóan néztem a bejáratot, ami felől lassan elkezdtek szállingózni az emberek. Először Xavi és Iniesta hagyta el az épületet, majd megláttam Gerit és azonnal kiugrottam, és mint egy idióta elkezdtem felé rohanni.

- Geri, beszélhetnénk? – ragadtam meg a karját, amire a katalán ijedten nézett rám.

- Carla, minden rendben van? – aggódva húzott arrébb a többi sráctól.

- Cesc még itt van?

- Igen. épp ott jön – mutatott a bejárat felé, ahol a 4-es számot viselő játékos az egyik csapattársával társalogva hagyta el az épületet, amint meglátott minket azonnal  oda sietett.

- Te mit keresel itt, jól vagy? – ő is aggódva tekintett rám.

- Igen jól csak beszélni szeretnék veled!

- Rendben, akkor menjünk el valahová – vonta meg a vállát, Gerard kérdőn nézett ránk, majd egy mindent tudó mosoly után távozott.

Egy kis kávézóba mentünk, ahol alig volt pár ember, az egyik sarokba beültünk így nem ránk terelődött a figyelem.

- Ijedtnek tűntél mi a baj? – megsimogatta a karom.

- Fogalmam sincs, hogy mi történik velem, az az éjszaka teljesen felkavart, nem tudok normálisan gondolkodni és most minden olyan zavaros – a könnyeimmel küszködtem.

- Nyugi – megszorította kezem – nem szeretném, hogy így érez, sajnálom nem ez volt a célom sőt igazából semmilyen célom se volt egyszerűen csak megtörtént. Nem mondom azt, hogy megbántam, mert nem, de én Danit szeretem. Ő volt ott mellettem, amikor elváltak az útjaink nem tudnám csak úgy ott hagyni.

- Úristen hogy lehettem ennyire hülye? – kihúztam a kezem a kezei közül -  bedőltem neked és komolyan elhittem, hogy akár köztünk több is lehet. Én idióta képes lettem volna a mostani kapcsolatomat feladni miattad. Undorodom tőled és tudod mit? Teljesen megérdemlitek egymást Daniellaval. Nem szeretnék veled többet találkozni, ha lehet,kerülj nem vagyok rád kíváncsi – mérhetetlen dühöt éreztem és csalódottságot. Felálltam és egyszerűen ott hagytam éreztem, hogy a könnyeim már a felszínre szeretnének törni, de nem hagytam, nem akarom, hogy így lásson, nem adhatom meg neki ezt az örömet. Bepattantam a kocsimba és elindultam minél messzebb szerettem volna lenni tőle. Folyamatosan magamat ostoroztam, hogy hogy lehettem ennyire hiszékeny, hogy bedőltem neki és hogy tényleg képes lettem volna arra, hogy ott hagyjam Jaimet egy éjszaka után.

Nem haza mentem, hanem Jaime lakására, ő még nem volt otthon, de mivel volt kulcsom ezért hamar bent találtam magam. Leültem a nappaliba és a tenyereim közé temettem az arcom és zokogtam. Most jött ki rajtam minden felgyülemlett fájdalom és harag. Összerezzentem, amikor meghallottam a kulcs zörgését, és könnyes szemmel figyeltem a bejáratott.

- Kicsim, te hogy hogy itt vagy? – meglepődött, de miután meglátta, hogy hogyan nézek ki azonnal oda sietett – mi történt, bántott valaki?

- Nem, de én akkora egy hülye vagyok, sajnálom –a nyakába borultam és zokogtam.

- De mégis mi történt? – hátamat simogatta.

- El fogom mondani, de kérek egy kis időt és csak annyit kérek, hogy ölelj szorosan magadhoz – kérnem se kellet, hiszen eddig is szorosan tartott a karjai között. Szükségem volt a közelségére, nyugtató hatással volt rám. Neki tényleg számítok és ő nem játszik az érzéseimmel. Én viszont még mindig olyan zavarodott vagyok, eddig azt mondtam, hogy Jaime iránt semmit sem érzek, de most, hogy itt vagyok és hogy most már tudom az igazat megint összezavarodtam, nem közömbös számomra érzek iránta valamit, de nem tudom,hogy ez szerelem-e.

- Sajnálom – szólaltam meg végül.

- De mégis mit? Aggódom miattad – simogatta meg az arcom.

- Tudom, ha ezt elmondom meg fogsz utálni és minden okod is meg lesz rá.

- Mond már el, kérlek.

- Lefeküdtem Cesccel.